Szalka Andrea írta ezt a közös munkánkról, és ragaszkodott hozzá, hogy a neve is megjelenjen. Andi, köszönöm.

“Életem – ha mondhatom – legnehezebb időszakán vagyok túl. Édesanyaként, nőként, emberként, társként, gyermekként. Ami kihívást lehetett, elém tett az élet. Természetesen ennek és főként annak, hogy mindezt a sok nehézséget még magamnak sem akartam, mertem bevallani és megélni, következménye lett. Méghozzá olyan, amit rólam sokan nem gondolnának, hatalmába kerített a pánikbetegség. Szépen, lassan, alattomosan bekúszott az életembe (és mondjuk / mondhatjuk) elvette azt. Persze erős nő révén próbáltam “kezelni” a helyzetet, de egy ponton túl tudtam, segítség kell, azt viszont még nem, hol / hogyan tudnám megfogni és megszüntetni a tüneteket. Hogy mik voltak ezek? A semmiből – akár nyugalmi helyzetben – magasra szökő pulzus, szorító mellkas, légszomj, át nem aludt, vagy éppen sokszor ébredéssel megszakított éjszakák. Fáradtság, beszűkült “világlátás” és természetesen félelem, hogy mikor jön elő a semmiből megint a “mumus”. Tudtam segítség kell és egyszer csak szembe jött velem. Lakatos Péter és a légzés fontossága. Csak néztem, néztem a bejegyzéseket, ahol szinte bekezdésenként ismertem magamra és a tüneteimre. Mondhatni a jel “égi” volt, félelmetes volt az egybeesés. Jókor. Jó helyen. Egy percig nem hezitáltam, segítséget kértem. Az első konzultációnk eredménye, ami a kontroll szünet időtartamát illeti, siralmasnak volt mondható, de kérdés nélkül hittem, ez lesz az út. Elkezdtem a terápiát (napi 3 x 10 perc légzéskontroll) és türelmesen várakoztam. Hittem, hogy jó lesz. Az eredmények pedig szinte naponta jöttek. Végre átaludt éjszaka. A semmiből nem előkúszó százas pulzus. Nyugodtabb lét. Jobb edzésmunka (újra). A kontrollszünetem bő egy hét után közel duplája lett. Összehasonlítani az elmúlt időszak “hogyan létét” és a “mostanit” nem lehet és nem is akarom, mert nem szeretnék visszagondolni arra, amit senkinek nem kívánok. Most itt vagyok. Újra a helyemen, újra az életemben. Az igazi életemben és ezt nagyon köszönöm édesanyaként, nőként, társként, gyermekként, emberként, hogy végre fellélegezhetek.”