Gyakran kérdezik tőlem, hogy én vajon betartom-e azokat az alapszabályokat, amelyeket rendszeresen hirdetek a blogon. Edzek-e fájdalom esetén, beszűkült mozgástartomány esetén dolgozom-e az érintett területet megcélzó gyakorlatokkal, vagy asszimetria esetén egyáltalán fogok-e kézbe súlyt.

Edzőként vannak szabályok, amiket betartatok, ez amolyan amíg az én kenyerem eszed, nem randizol fiúkkal szabály. Ne lepődj meg, a lányom 7 éves,  de nem lehet elég korán kezdeni a fenti mantra gyakorlását…:) Lányos apukák most ezerrel bólogatnak, gyermektelenek pedig üveges tekintettel merednek maguk elé, mert nem értik. Nem baj, lépjünk tovább…

Ha tehát valaki a tanácsaimat kéri, akkor az egyes számú szabály ez: 100% fókusz a kliensre. Nincs telefon, email, zavaró behatások, mert ott áll egy ember, aki abban a hitben kéri a tanácsom, hogy szakember vagyok. Ne felejtsd el – abban a pillanatban, hogy pénzt fogadsz el a tanácsaidért, szakemberként pozicionáltad magad, és innentől az a legkevesebb, hogy segíteni próbálsz, kizárva az ártás lehetőségét.

A hibás edzéstervezésben – kezdeti felmérés és a szükséges korrekciós terv hiánya – nem pusztán azt a kockázatot hordja magában, hogy a kliens hiába költi a pénzét. Ennél van két sokkal lényegesebb elem is. Természetesen már önmagában az, hogy a kliens nem azt kapja a pénzéért, amiben megegyeztetek, problémás, de a pénzt később is meg lehet keresni, ellenben az elvesztett időt nem lehet visszaadni. Ahogy egy sérülést is roppant nehéz meg nem történtnek minősíteni. A “ne árts” törvény betartása tehát a szakmai minimum egy edző esetén, de azért hiba lenne ezt, mint maximumot meghatározni egy olyan területen, ahol mindenki eredményeket akar elérni. Mégpedig gyorsan és kockázatmentesen. Rendben, a kockázatmentes rész nem biztos, de szeretném hinni, hogy egyre többen gondolkodnak így.

Visszatérve arra, hogy minden esetben betartom-e a magam szabta szabályokat a válasz ez – nem feltétlenül. Egy amerikai ügyvédtől hallottam ezt: “ahhoz, hogy büntetlenül megszegd a törvényt, ismerned kell a törvényt.” Nos, esetünkben ez jelenti a kockázatot az edzésben, amit a magam testével kapcsolatban hajlandó vagyok sokkal rugalmasabban kezelni, hiszen ilyenkor csak magamért vagyok felelős. A kliens azonban más, mert nincs jogom rajta kísérletezgetni.

 

Aki ettől az írástól valami tudmányos hókusz-pókuszt várt, az csalódni fog, de álljon itt tanulságul egy vicc, mert azt gondolom ez remekül ilusztrálja a mondanivalóm:

Kohn elpanaszolja a rabbinak, hogy döglenek a libái.
– Mivel eteted őket?
– Szemes kukoricával.
– Az a baj. Etesd ezután darával!
Kohn egy hét múlva ismét panaszkodik, hogy még mindig döglenek a libái, pedig darával eteti őket.
– Mert szamár vagy! . – mondja a rabbi. – zabbal etesd őket!
Pár nap múlva Kohn megint siránkozik, hogy hiába eteti zabbal a libáit, mégis pusztulnak.
– Ostoba fajankó vagy, miért nem árpával eteted őket?!
Másnap megint megy Kohn:
– Rabelében, hiába próbálkoztam az árpával, megdöglött az utolsó libám is!
– Most már egy libád sincs?
– Egyetlen egy se.
– Kár. Pedig még annyi jó ötletem lett volna…